Lótartóként mindannyian a legjobbat akarjuk lovunknak, mégis gyakran beleesünk abba a csapdába, hogy a saját jószándékunkat összekeverjük a helyes módszerrel. A ló pillanatnyi együttműködése nem azt jelenti, hogy a munka megfelelően átgondolt és felépített - fontos látnunk, hova vezet az út holnapra vagy öt év múlva.
A lovak mesterei a kompenzációnak és képesek lehetnek akár évekig úgy dolgozni, hogy testük közben nem a megfelelő irányba fejlődik. Ha a szemünk már megszokta a látványt, vagy évek óta ugyan azzal a módszerrel dolgozunk, könnyű azt hinni, hogy megfelelő irányban haladunk. De tegyük fel a kérdést:
Vajon az, hogy a ló együttműködik, képes heti 4-5 edzést lehozni és nem sántít, automatikusan jelenti azt is, hogy a teste egészségesen fejlődik és mozgása, biomechanikája optimális?
Gyorsan el kell engednünk azt a tévhitet, hogy egy "mezei lótartónak" nem kell tisztában lennie az alapvető lókiképzéssel és biomechanikával. A ló nem gép: minden alkalommal, mikor hozzáérünk, felülünk a hátára, földről dolgozunk vele, vagy csak sétálunk egyet az erdőben, elkerülhetetlenül befolyásoljuk a fizikai állapotát - pozitív vagy negatív irányban. Ha a funkcionalitás (a feladatok teljesítése) mögött nem vesszük észre a strukturális valóságot, a helytelen használat idővel zsákutcába vezet: a stagnálástól egészen a komolyabb mozgásszervi panaszokig.
Szembesülnünk kell azzal, hogy a jó szándék és a lószeretet nem elég - hiszen ezek nem egyenlőek a helyes tartástechnológiával vagy edzéstervvel és nem is helyettesítik azokat.
A lókiképzés célja a ló egészségének, kényelmének, fizikai és mentális állapotának javítása kell legyen - tehát ha helyesen edzünk, a ló felsővonala erősödni, mozgása pedig javulni fog, munkában kiegyensúlyozott lesz. Ha nem látjuk be, hogy a lovazás és a lókiképzés elválaszthatatlan egymástól és nem tudunk a saját munkánkkal szemben kritikusak lenni, csak támogatjuk a már kialakult kompenzációkat.
A ló vagy a sport?
A lótartás egyik sokat vitatott témája, hogy vajon a lovat, vagy magát a sportot szeretjük-e jobban. Sokan azt hiszik, hogy szabadidőlovasként ez a kérdés fel sem merülhet - hiszen ha nincsenek versenyek, helyezések és eredmények, amiket üldözni kell, akkor a ló biztosan a legfontosabb szerepet tölti be.
Az, hogy valaki nem az eredményekért ül nyeregbe, még nem jelenti azt, hogy a lova fizikai és mentális jólétét tartja szem előtt; ugyanígy egy versenyző is dolgozhat lóközpontú, felelősségteljes szemlélettel. A ló számára teljesen mindegy, hogy a hétvégi kupáért vagy a vasárnapi kedélyes tereplovaglásért cserébe kell kompenzálnia rossz tartással vagy testének helytelen terheléssével. Egy szabadidőlovasnak számára ugyan olyan fontos az átgondolt struktúra és a konzisztencia, mint egy versenyzőnek.
Azt, hogy egy edzéssel negatív, vagy pozitív hatást gyakorlunk lovunkra, nem az dönti el, hogy milyen szándékkal ültünk fel rá. Amikor nincsen felépített, logikus rendszer és az edzések improvizációra épülnek - csak kimegyünk a lovardába, felpattanunk, azt csináljuk, ami éppen eszünkbe jut, vagy rendszertelenül, hol napokig túlterhelve a lovat, hol pedig nem dolgozunk -, pontosan ebbe a csapdába esünk. Az idegrendszer és az izomzat csak kiszámítható, aprólékosan felépített terhelés mellett tud fejlődni; az összevissza csinált, átgondolatlan munka nem fejleszt, hanem rombol.
A változtatásra való képtelenség
A másik gyakori csapda, amikor látjuk a problémát, de képtelenek vagyunk változtatni. Érezzük, hogy a ló hátizma feszül, látjuk, hogy az izomzata nem fejlődik, de nem tudjuk elengedni a megszokott rutinjainkat. Félvállal vetjük bele magunkat a „változtatásba”, miközben a bűntudatunk nő, a belső kis hangot - ami azt súgja, hogy „valami nincs rendben” - elfojtjuk. Aki nem képes szembenézni a saját módszereinek hibáival, az az eredményen sem fog tudni javítani.
Az, hogy felismertük a problémát, nem jelenti automatikusan, hogy innentől kezdve jó irányban fogunk haladni. Hajlandónak kell lennünk őszintének lenni magunkkal és azzal, hogy mit és hol rontottunk el, ráadásul ugyan ennyire fontos, hogy az új módszerünkkel szemben is kritkusak legyünk. A szándék, hogy ki szeretnénk javítani a korábbi hiáinkat, nem elég ahhoz, hogy valóban javítsunk lovunk fizikai állapotán.
Félinformációk csapdája
Itt esnek sokan abba a hibába, hogy félinformációkra és elkapott félmondatokra építkeznek. Ez pontosan olyan, mint amikor egy kisgyerek babázik és felnőttet játszik: látja és leutánozza a felnőtt mozdulatait, de nem ismeri a cselekvések mögöttes tartalmát és jelentését.
Fontos, hogy ismerjük a választ a "mit?" "miért?" és "hogyan?" kérdésekre, hiszen ezek nélkül ugyan ebbe a baba-játszmába keveredhetünk. Ha úgy kezdünk bele a rehabilitációba, hogy nem vagyunk magunkkal szemben kritikusak, könnyen megismételhetjük a korábbi hibáinkat. Nincs olyan, hogy egy módszer önmagában abszolút jó vagy rossz, hiszen minden a kontextuson, az időzítésen és a terhelés mértékén múlik.
Lehet, hogy hallunk egy-egy félinformációt:
"A mászatás nagyon jó erősítő" - és már rohanunk is a legmeredekebb kaptatóra lovagolni, bele sem gondolva abba, hogy a ló jelenlegi állapotában alkalmas-e ilyen teljesítményre, vagy ez csak még komolyabb kompenzációkhoz és túlterheléshez vezet majd.
"Nagyon fontos a változatosság az edzésekben" - szóval felülünk heti hatszor és minden nap mást csinálunk. Hétfőn tereplovaglás, kedden síkmunka, szerdán pálya és rudazás, csütörtökön ugróedzés és így tovább. Elhitetjük magunkkal, hogy mivel minden nap máshol vagyunk és más feladatot csinálunk, a mentális és fizikai változatosság adott. Az izomzat viszont nem a folyamatos nyereg alatti teljesítménytől, hanem a minőségi munkától és a regenerációs időtől fejlődik. Ha egy ló (különösen ha rehabilitációra szorul vagy nem optimális strukturális alapokkal rendelkezik) pihenő nélkül folyamatosan nyereg alatt dolgozik, még akkor is, ha váltogatja a terepet és a feladatokat, az nem a változatosság és fejlődés, hanem a leépülés útja.
Gyakran hallani a mentegetőzést: "Én nem szeretek/nem tudok földről dolgozni, amúgyis a futószár nekem is és a lónak is unalmas, inkább felülök és lovagolok". De legyünk teljesen őszinték: az, hogy kényelmesebbnek és egyszerűbbnek tűnik nyereg alatt dolgozni, nem mentesít minket a felelősség alól. A földről végzett munka elengedhetetlen része a képzésnek és a rehabilitációnak is, de nagyon könnyű akár a másik végletbe beleesni:
"Sokat kell földről dolgozni, az minden problémát megold" - a földimunka viszont nem csak annyit tesz, hogy beállunk a kör közepébe, kezünkben a futószár, aminek végén a ló lobog körbe-körbe. Futószárazni vagy földről dolgozni ugyan olyan tudást és alapos felépítést igényel, mint a nyereg alatti munka. Tudatosan, a hogyanokat és a miérteket ismerve kell belekezdenünk, különben nem fogunk eredményt elérni ezzel a módszerrel sem.
Hajlamosak lehetünk a hasonló félinformációkat azonnal, kritika nélkül átvenni, nem figyelembe véve azt, hogy a ló aktuális fizikai állapotának fényében egy-egy módszer valóban segít-e vagy csak árt. De legyünk kíméletlenül őszinték magunkkal szemben:
A rehabilitáció, a ló testének fejlesztése, a helyes edzésmunka nem egy recepteskönyv, amiből egy-egy tetszőleges gyakorlatot kiemelhetünk, mert azt hallottuk valakitől, hogy az "jó".
Út a két végpont között
Ha nincs egy reális képünk arról hogy hol is tartunk éppen - akár fizikai állapot akár képzettség szintjén -, illetve, hogy mik a céljaink, könnyen sebezhetővé válunk a külső zajok által. Az "abszolút jó" és "abszolót rossz" hozzáállást el kell engednünk, helyette tervezzünk:
Pontosan hol tartunk most? - Ismernünk kell a ló (és saját magunk) aktuális fizikai állapotát, nehézségeit és képzettségi szintjét.
Mi a célunk? - A ló határait tiszteletben tartva jelöljünk ki egy reális, belátható időn belül teljesíthető célt.
Milyen lépcsőfokok vezetnek a célunkhoz? - A két végpont (honnan szeretnénk eljutni hova) ismeretében már lehetséges meghatározni a megfelelő terhelést.
Ugyan úgy, ahogyan nem előnyös egy félig átgondolt, nem megalapozott módon végzett gyakorlattól várni a megoldást, nem szabad egy módszert leírni azért, mert neked nem működött. Egy-egy új feladat bevezetése előtt pedig mindig vizsgáljuk meg, hogy alkalmas-e lovunk aktuális állapota a terhelésre, és milyen gyakoriság és intenzitás mellett lesz a gyakorlat hatása pozitív. Ha a ló teste évek helytelen terhelése miatt kompenzációs mintákba került, a gyógyírt kizárólag a megfelelő módszer és az idő együttese fogja jelenteni.
Elköteleződni a változás mellett
Gyakran hallani ezt a kritikát a földről végzett rehabilitáció és a nyereg alatti munka teljes szüneteltetésével szemben: "Hónapokra letettem nyereg alól, de mégsem lett jobb!"
Ha a pihenő alatt a ló testének strukturális támogatása, a megfelelő mozgásminták tanítása, vagy az elegendő regenerációs idő hiányzik, a probléma nem fog megszűnni. Amikor valójában nem is köteleződünk el teljesen a pihenőidő mellett, és…
… néha azért felülünk egy-egy edzés erejéig,
… egyáltalán nem dolgozunk a lóval, mert nincs hozzá kedvünk, vagy mert úgysem tudjuk, hogyan kell,
… továbbra sem megfelelően előkészített terv alapján dolgozunk,
akkor a ló kompenzációs tartásban pihente végig a teljes időszakot. Az hinni, hogy egy szünet után azonnal tiszta lappal indulunk, tévedés. A rehabilitáció nem egy fix hosszúságú szünet, ami után ugyan ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk, hanem a dolgok alapoktól való felépítése, mely során sokszor a terhelés csökkentése az első lépés.
A nyeregbe akkor ülhetünk vissza, amikor egy olyan alapkondíciót építettünk földről, amivel a ló már képes lesz a lovast úgy hordani, hogy az ne menjen az egészsége rovására. Ha pedig hosszú éveken keresztül helytelen kompenzációban tartottuk lovunk testét, nem várhatjuk el, hogy pár hónap után minden probléma megoldódjon. Egy hirtelen elhatározás vagy egy passzív szünet nem hoz megoldást a legtöbb probléma esetében.
Az igazi, holisztikus szemlélet ott kezdődik, amikor kíméletlen őszinteséggel kimondjuk: „Igen, ezt rosszul csináltam.” Innen nincs már gyorsút, nincs instant rehabilitáció. Idő kell, aprólékos munka, türelem és alázat ahhoz, hogy az alapoktól felfelé újjáépítsük amit elrontottunk. A fejlődés sosem lineáris, de a tudatos tervezés és a kritikus önreflexió az egyetlen út ahhoz, hogy a lónak ne csak funkcionális teljesítményt, hanem valódi, hosszú távú egészséget adjunk.